És akkor most beszélgessünk a feminizmusl.

Aztán a femi-nácizmusról, szexizmusról, meg arról, hogy fogadjunk, hogy nem is tudtad, mennyire szexistán viselkedsz férfiként, és mennyire elnyomott nő vagy nőként. Akkor is, ha nem.

 A rend kedvéért egy kis fogalommeghatározás (és szakdolgozat flashback), amely nyugodtan átugorható, ha valaki nem akar belemélyedni (pont, mint a szakdolgozatoknál).

Feminizmus: A nők egyenjogúságáért küzdő mozgalom. (1,) (2, p.1-3) (3,)

Sovinizmus, illetve inkább Hímsovinizmus: A nőkkel szemben előítéletekkel rendelkező, a nőket lenéző (4,) (5,)

Szexizmus: Nemi hovatartozáson alapuló előítélet, elsősorban a nők hátrányos megkülönböztetése. (6,) (7,) (8,) (és egy kis érdekesség)

Femi-nácizmus: Nem hivatalos kifejezésként értsük alatta a feminizmus nevében elkövetett túlkapásokat, a férfiak alsóbbrendűségének gondolatát, a nőknek több jogot, mint a férfiaknak - gondolatot, és mindazt a nyálverést, ami mára feminizmust szitokszóvá tette. (Egyéni véleményt és meghatározást hallhattak, amilyen konnotációban értelmezendő továbbiakban a kifejezés. P. S. a szerk.) (A Wikipédia hasonló, az Urban dictionary kicsit mást mond.)

(A néni kicsit bosszant, de nem akarlak megfosztani tőle titeket sem)

A feminizmus magyarországi történetéről itt; a jelenleg uralkodó gondolatokról meg itt, itt és itt van egy kis Puzsér (mert szeretem, és bár nem értek vele egyet mindenben, a vita érdekes és szemléltetőeszköznek tökéletes).

És akkor a finn mentalitásról... (egy kis bevezető ide is)

Mindezt azért kezdtem el, mert érdekes helyzetben vagyunk, mi, Kelet-Európai, "sajátos" mentalitásunkra büszke, a feminizmust általában szitokszóként ismerő, rengeteg rasszista, sötét és még több hímsoviniszta viccet felsorakoztató, és alapvetően csak káromkodással is teljesen normálisan kommunikáló, nyugaton "keleti barbárnak" tekintett magyarok. Ellenben a finnek (a háziak elmondása szerint) szenzitívebb, visszafogott érzelemkifejezésű, nemi egyenlőségre kifejezetten érzékeny - talán túlérzékeny is bevallásuk szerint -, az egyenlőtlenséget kifigurázó vicceket el nem viselő, legerősebb káromkodásukat (az ördög p*nája), csak ismerős környezetben, ott is halkan ismételgető, Kelet-Európai megfogalazásban csak "genderista nyugati" szemléletmóddal rendelkeznek.

Ebbe a környezetbe, mondanom se kell, tökéletesen illeszkedik Mulu, pont, mint a csillag forma a négyzet alakúba, vagy egy elefánt a porcelánboltba.

Ezzel első körben nem lenne gond, mivel hogy gondolnád, a visszafogott népség nem fogja szóvá tenni ami nem tetszik neki, mert, tudod, visszafogott. Ám néha előfordul, hogy mégis hangot adnak nemtetszésüknek, és a sztereotipikus meghatározáson kívül eső lendülettel magyarázzák el, hogy én, mint nő, ne legyek elnyomott, Mulu meg, mint férfi, teljesen szexistán viselkedik. Aztán persze hozzáteszik, hogy csak mondják, ez a mi dolgunk, de ne gondoljuk hogy egyenrangúak vagyunk, mert kifelé ők nem így látják (a fiatalabb nővér a finn mentalitásnak megfelelő csendességgel értett egyet az idősebbel, aki a szóvivő). Azt már pontosan nem tudtuk kiszedni belőlük, hogy miben nyilvánul meg mindez, addig jutottunk, hogy talán abban például, hogy étkezés után leszedem az asztalt. Miután elmagyaráztam, hogy ezt azért csinálom, mert 1, bántja a tisztaságérzetem a rendetlenség egy bizonyos szinten felül; 2, ők idősebbek mi meg amúgy is ezért vagyunk itt; 3, Mulunak máshol van a tisztaságérzete - úgy a béka segge alatt - , tehát ha ő takarít vagy pakol el, ami nekem nem lesz megfelelő, és sokkal egyszerűbb betanítani egy delfint ugrókötelezni (és érdekesebb is), mint Mulu elpakolása után ellenőrizni és elpakolni. Aztán elkövettem a hibát, hogy 4, pontként hozzátettem, hogy természetesen megszokott számomra ez a fajta viselkedés.

Tyúú, itt robbant a bomba. Mert hogy, most kapaszkodj, az elnyomást megszokva természetesnek veszem a női és férfi munkák megkülönböztetését és belém ivódott a keleti blokkban elszenvedett nevelésem folyamán, és mindazon női princípiumi megnyilvánulásaim ezen megszokás eredménye ami, mint olyan rossz és fujj, és le kell ráznom.

A vita többi része nem érdemel túl sok nyomdafestéket, ugyanis egyrészt a hirtelen alábbhagyott a lendület amivel véleményüket kifejezték, és engedtek szóhoz jutni (mondjuk engem, és nem Mulut, erről később). A vélemény egyeztetés vége pedig az lett, hogy 1, beláttam, lehetséges, hogy a kulturálisan belém ivódott formák, a férfi és nő megkülönböztetés szintjén mindennaposak és megszokottak számunkra. Észrevétlenül szövi át a viselkedésünket, miközben egyenrangúnak tartjuk egymást és magunkat. 2, Ők pedig belátták, hogy az ő kultúrájukból eredő minimális harsányság, ötvözve a nyugati feminista szemlélettel talán, esetleg, lehet, hogy azt eredményezi, hogy mindenhol nemi egyenlőtlenséget látnak, ott is, ahol talán nincs is. És ennyiben maradtunk.

Egészen addig a pontig amíg pár nappal később el akartunk menni biciklizni. Finnországban, ha biciklizel, muszáj bukósisakot viselned. Mármint megbüntetnek, ha nem teszed. Innentől pedig párbeszéd formában, a fordítás miatt nem szó szerint, csupán szemléltetés okán van közzé téve a beszélgetés:

Anka: Vegyük föl a sisakokat ha megyünk biciklizni.
Mulu: Az én fejemnek már úgyis mindegy. (nevetés)
A: Ez a te védelmed érdekében van, szóval megteheted hogy te nem veszed fel, ha akarod, de P. S. védheti magát.
M.: Csak azért mert ő nő?
És A. nem értékelte a viccet. Mert hogy lehet ezzel viccelni, itt látszik, hogy szexista, és a nőket gyengének beállító, ezen viccelődő soviniszta viccek rosszak, elítélendők, és hasonlók. 

És teljesen őszintén kifakadt. Amit valahol megértek. Lehet, hogy elnyomták őt is. Lehet, hogy feminista élharcos volt, és beidegződés. Vagy egyéb érzékeny pont, nem mondja el sajnos. Én se értékeltem, úgy összességébe véve a vicceket, nem szerettem kárörvendeni, és mai napig nem vagyok kibékülve teljesen a soviniszta vagy "nőellenes" vicceken, mert szerintem is minden vicc félig igaz és komoly, és ha ez csak félig komoly, az már szerintem nem jó. De ez egyéni vélemény. Az is szintén egy egyéni vélemény, hogy a vitától eltérő, személyeskedő, és úgy általában megsértődő módon kapitulálni gyerekes és egyik fél számára sem pozitív. mert ez történt. Azzal együtt, hogy kifejezetten nyíltan megkülönböztet az idősebb engem néha, amikor ilyenekről van szó (mondjam én, Mulu maradjon csöndben, engem meghallgat, bár amíg csak ő úgy gondolja, nem amíg beszélek, Mulut meg elengedi a füle mellett, csak hogy példát mondjak.) Nem azt szeretném kihozni ebből, hogy rossz ember, hanem a gondolkodásmód torzságát, miszerint ha feministák és egyenlőséget követelők vagyunk, akkor jogunk van elnyomni a másik nemet. Mi több, természetesen jön, mert nem tudom azt gondolni, hogy szándékosan teszi, csak így gondolja jónak.

A történet hosszan kifejtve engedhet arra következtetni, hogy borzalmas helyzetben vagyunk, de szeretném kiegészíteni azzal, hogy ez a téma nagyon kis százalékát teszi ki a beszélgetéseknek. Kétség kívül egy sarkalatos pont, amit ha nem hozunk közös nevezőre vagy fogadjuk el egymás véleményét, akkor problémapont lehet.

Viszont jelenleg ez a nézeteltérés roppant érdekes és elgondolkodtató dolog. A "nyugati" és "keleti" értékrend finom különbségi (ami össze se hasonlítható mondjuk az európai és afrikai szemlélet különbséggel), a kulturális eltérések, ugyan annak a feminizmusnak ország szerint eltérő vetülete, az ideológia mai megítélése, és a viselkedés-kultúrák különbségeinek megítélése... Vagy az, hogy ebből  a kulturális nézőpontból nehéz, talán lehetetlen teljesen kibújnunk, és annak a gondolata, hogy mégis, talán ha huzamosabb ideig itt maradunk, mi is megváltozunk és asszimilálódunk, ilyen téren is...

Utólagos kritikám a gondolathoz csupán annyi, hogy gondolkodva a dolgon, még mindog feministának gondolom magam. Tehát egyenjogúak vagyunk, egyenrangúak, mégis különbözőek. Például a férfi és női munkák különbözőségét elfogadom, és teljességgel élem, emellett be is vallom a létezésület (valamiért nem én vágok fát, és nem Mulu porszívózik, és véletlenül valamiért a finnek se kérik ezt, tehát náluk is van válaszvonal, akár bevallják, akár nem, akár felróják szexizmusnak, akár nem). Azzal is egyet értek, hogy Mulu igen erős kifejezésmóddal rendelkezik (mondjuk ki, bunkón őszinte), én meg tudok halk lenni és visszahúzódó. Mindez együttállásából pedig kifelé egy csodálatosan tökéletes, fekete-fehér, patriarchális viszony látható (az meg, hogy egy visszahúzódó embert konnyű leuralni, az a finnek baja első körben momentán, én ki tudom nyitni a számat, ha arról van szó. Aztán másodsorban persze Mulu problémája is).

A másik dolog, amit maximálisan elfogadok, az a neveltetésből és kulturális közegből fakadó megszokás, munkamorál, retorika, gondolkodásmód és viselkedés. Nekem is megvan ez a kulturális sajátosságom, és nekik is, mivel az e közeg valahol hasonló alapokon van (lásd európai), ezért nagyon sok minden egyezik, ám mégis tesz valamit az az 1500 kilóméter, mert nüansznyi különbségek azèrt vannak (nüansznyi mondjuk, Ázsia és Európa viszonylatában).

A harmadik gondolatom a himsovén viccek mindennemű kizárásával kapcsolatos. Abszolute nem megoldás egy problémára, ha nem beszélünk róla. Márpedig a vicc az egyik legelső formája az érzékeny dolgokról való kommunikálásnak. A viccet nem illik túl komolyan venni, ám mégis az igazságtartalma miatt nevetünk rajta. A vicc túloz, groteszkül el tudja torzítani a valóságot, de egy hibát nagyító alatt jobban észreveszel. Illetve a vicc teljesen jol leképezi a kultura bizonyos gondolkodási mintáit, például a sztereotípiákat. Az már másik dolog, hogy mi hogyan viszonyulunk a vicchez, csak nyerítve röhögünk rajta, vagy esetleg el is gondolkodunk. Ne adj' Isen, változtatunk valamin.

Végül nagyon érdekes az értékrend különbsége, amivel egy számomra például természetes és egyszerü dolgot ez a nép (nem reprezentatív minta alapján megítélve a népet, ám elmondásra hagyatkozva) másként, jelen esetben komolyabban gondol. És ki tudja, talán igazuk van, talán nem, attól függ, honnan nézzük.

P. S. 
Most gondoljatok már el egy visszafogott, nyugodt és nem harsány finn Mulut...
Na, ugye milyen disszonáns érzés?